Régi, angol és romantikus – Velencei Rita folytatást írt!

A szerkesztésről

Június 11. szombat

A látogatás napja! Boldogan készülődtem a délutáni teázásra Mrs. Doughertyhez. Maria néni észre is vette izgatottságomat, és igyekezett nyugtalanságomat tőle telhetően csillapítani.
Amint elindult velünk a kocsi, s rövidesen rátértünk a faluból kivezető keréknyomos, bokorcsoportok övezte útra, képtelen voltam továbbra is magamban tartani kínzó töprengéseimet. A hely különös módon ismerősnek tűnt, bár sohasem jártam még erre, abban biztos voltam.
– Maria néni, merre laktak a szüleim? Valahol a közelben?
– Camelia, kérlek! – pirított rám nénikém. Nem válaszolt.  Összeszorítottam a számat és a továbbiakban hallgattam, magamba fojtva feltörni vágyó kérdéseim özönét.
Lassan döcögött velünk a bérelt cséza, az elé befogott szürke ló nyugodt tempóban léptetett, fülét izgatottan forgatva. Hamarosan hűvösebbé vált a levegő, megerősödött a szél, az ég pedig komor szürke színt öltött.
Egy kétlovas kocsi közeledett az ellenkező irányból. Két férfi ült rajta; a gyeplőt egy jóvágású fiatalember tartotta, öltözéke úriemberre vallott. Egyenes tartással, határozottan irányította az erős lovakat. A másik egy görnyedt, ősz hajú férfi volt, mindjárt fel is ismertem: Mr. Spencert már többször láttam a templom előtt. Maria néni biccentett feléjük, aztán máris felém fordult.
– Camelia, ugye nem feledkezel meg arról, hogy a vendéglátónak felesleges kérdéseket feltenni igen udvariatlan dolog? – pillantott rám. – Remélem, mindvégig észben tartod ezt.
– Igenis, Maria néni.
– A berendezést megbámulni ugyancsak modortalanságra vallana, és igen rontaná a rólunk kialakult benyomást. Viselkedj visszafogottan és hűvösen – hűvösebben, mint szoktál. Szükségtelen, hogy mindent tudj.
A szemem sarkából nénikémre néztem. Nem értettem, miért nyugtalankodik olyannyira, hogy valóságos illemleckében részesítsen az út során, de bólintottam, és kijelentettem, hogy meg lesz majd velem elégedve.
Alig egy mérfölddel utunk célja előtt hideg eső szakadt a nyakunkba. Így aztán, amikor egy üresen álló kapuslak mellett eldöcögve Manor House impozáns, vadszőlővel befuttatott épülete elé értünk, annyi időm sem volt, hogy igazán megszemléljem a külsejét. Sietős léptekkel igyekeztünk a bejárat felé, ahol egy fiatal szolgáló útba igazított, s egy perccel később máris a szalonban találtuk magunkat, ahol kellemesen pattogó tűz mellett száríthattuk meg csuromvizes kendőnket.
– Nem fog sokáig tartani – vetett egy pillantást Mrs. Dougherty az ablakon át a sötétszürkébe borult égre, és gőzölgő csészéket tett elénk. – Mire hazaindulnak, meglátják, kitisztul az égbolt.
Maria néni futó tekintetet vetett rám, rögtön elértettem, hogy figyelmeztetésül szánta. Felesleges volt, mert anélkül is jól tudtam, hogy fegyelmeznem kell a kíváncsiságomat – bármilyen szívesen körbepillantottam is volna a helyiségben. Mindazonáltal feltűnés nélkül számba tudtam venni a szalon mértéktartó berendezését: a kis asztalt a négy finoman ívelt székkel, s a kanapét meg a patinás komódot a délre néző ablakok előtt.
A falon, éppen Mrs. Dougherty háta mögött egy gyönyörű festmény lógott, melyről (ha éppen nem figyelt senki rám) alig tudtam elvonni a pillantásomat. Egy fiatal férfit ábrázolt úri, bár divatjamúlt öltözékben. Nem volt kifejezetten csinos, vonásait mégis tetszetősnek találtam… s olyan különös érzés volt rápillantanom, mintha valamilyen emléket próbálna előcsalogatni belőlem.
– Camelia igen szépen halad tanulmányaiban – szólt nénikém, én pedig nevem hallatán tüstént lesütöttem a szememet. – Jóformán bármilyen étel elkészítését rábízhatom. A tésztagyúrás még nem igazán megy neki, de idővel nyilván megerősödik majd.
– Igazán örömmel hallom – bólintott Mrs. Dougherty és rám mosolygott. Milyen kellemes a mosolya! Sajnálatot éreztem a magányosan élő, kedves asszony iránt, aki már tizenegy vagy tizenkét éve jár hozzánk rendszeresen látogatóba, és mindig hoz valami kedves figyelmességet, amivel örömet szerezhet nekem. De olyan titokzatos ez a hölgy! Sohasem beszél saját magáról, pedig igazán kíváncsi vagyok, mi történt a férjével, és miért nincsenek gyerekei sem; mivel tölti mindennapjait ebben a tekintélyes hajlékban, ami túl nagy ahhoz, hogy egymaga éljen benne? Annyi kérdést szerettem volna neki feltenni, és hirtelen nagyon bántam, hogy az illem nem engedi. Mindig a legérdekesebb dolgok maradnak homályban… Maria néni és Mrs. Dougherty a környék látnivalóiról beszélgettek; amihez én nem értettem, így csöndben maradtam és lopva figyeltem hol őket, hol a szalon berendezését. Észrevétlenül telt az idő – egyszer csak azt vettem észre, hogy vége a látogatásnak, Mrs. Dougherty felállt, végigsimított szép, világosbarna ruháján, és egy fiókos szekrényhez lépett. Karcsú alakjára a betörő napfény sávjai rajzoltak aranyló csíkokat. Ahogy újra felénk fordult, szelíd nyugalom ült arcának szép vonásain. Kezében egy könyvet tartott.

– Camelia, fogadd el ezt tőlem, a mai délután emlékére. Forgasd egészséggel!
– Köszönöm szépen, Mrs. Dougherty – mondtam ámulva, és gyorsan nénikémre pillantottam, aki alig észrevehetően bólintott.
Mrs. Dougherty szeretetteljes mosollyal nézett rám, ami – magam sem értettem, miért – zavarba hozott. Átvettem a kezéből a könyvet és belelapoztam. Zsoltárok sorakoztak benne, finom mívű metszetekkel illusztrálva, gyönyörű, sötét színű bőrkötésben; 1853-ban adták ki Londonban.
– Látják, már el is állt az eső – pillantott ki vendéglátónk az ablakon, ahonnan csak úgy áradt be a fény a szalon falai közé.
Nevelőanyám bólintott.
– Ideje is, hogy hazatérjünk – tekintett felém, és a kendőjéért nyúlt.
Felálltam, kezemben szorongatva az ajándékomat, amely mintha – különös módon – égette volna a tenyeremet.
– Mrs. Dougherty – szólaltam meg az ajtóban, ahol elbúcsúztunk tőle –, még egyszer hálásan köszönöm az ajándékát… Tudja, hogy a születésem évében nyomtatták?
Szürke szemében titokzatos fény csillant.
– Tudom, gyermekem – felelte szelíden mosolyogva –, tudom.