Taussig Gerda: Se veled, de nélkülem
Gerda és Patrik bonyolult szerelmi kapcsolata csak nyomokban tartalmaz rózsaszínű vattacukor-romantikát, emberi értékek és gyarlóságok egész tárházát vonultatja fel. Kortárs szerelem, olyan korból, melyben az emberi értékek vitrinbe zárva várják a feloldozást. Ez a szerelem nem ígér filmgyári happy endet. Ez a szerelem kitépi a lelkedet.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
Taussig Gerda novellákkal keresett meg, először konzultáció keretében beszélgettünk arról, hogyan lenne ezt célszerű novellafüzérré, illetve regénnyé alakítani. Az így készült kéziratra lektori véleményt adtam, azt javasoltam, hogy az elrendezésen finomítsunk, hogy a nárcisztikus kapcsolatokra jellemző gyakori “egyszer veled, egyszer nélküled” váltást ritkítsuk kissé. Dolgoztunk tehát a dramaturgiai íven, majd Csepeli Veronikával közösen szerkesztettük a kéziratot. Gerda hagyományos kiadónál szerette volna látni a könyvét; két elutasítás után végül a BioEnergetic kiadóval találta meg a közös hangot, ők a profiljukba illőnek érezték a kéziratot .
A végeredmény egy összefüggő történet, novellaszerű jelenetekbe öntve – Gerda csodálatos fogalmazásán keresztül bepillantást kaphatunk egy bonyolult, de érzelmekkel csordultig teli kapcsolatba.
A szerző így élte meg a közös munkát
“Nádasi Krisz mint szerkesztő és mint író is nagyszerű, az első pillanattól hiteles volt számomra, a közös munka minden pillanatát élveztem és hihetetlenül inspirálóan hatott rám. Hálás vagyok az értő figyelemért, amellyel hozzám és a könyvemhez fordult és a támogatásért, amit a munkafolyamatok során nyújtott. Kiváló csapattal dolgozik, az írás mint terápiás folyamat érzékeny munka és sokat jelentett, hogy mindvégig számíthattam a segítségükre, biztonságban éreztem magam. Mindenkinek jó szívvel ajánlom őket, aki mélyebben elmerülne az írásban, illetve könyvkiadásban gondolkozik. Krisz tudása és
tapasztalatai, melyeket örömmel megoszt a hozzá fordulókkal, tartalmas és sodró utazássá varázsolják a sokszor kimerítő procedúrát.”
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
Lélekcsere
Álmot akarok, súlyos könnyedet, csontig hatolót, igaznál igazabbat. Odarabolhatlak, megtehetem és meg is teszem. Örökös jogom valóra álmodni téged, mert beleírtad a neved a szívembe, kitörölhetetlenül. Nem tudom, miféle tinta ez, kikoptathatatlan, úgy tűnik, hol világít, hol pislákol csak a nyoma, de én látom. Érzem.
Tudtam, hogy egy nap kinyílik előttem ez a csupaüveg ajtó. Nem is ajtó, üvegfal inkább, ami olyan elképesztő panorámára tárul, hogy beleszédülök. A kilátás úgy szippant magába, mint késői szerelem, aminek elhiszem, hogy örökké tart. Örökké… Megborzongok a szótól, riadt sejtelem borzolja a békét bennem. Szorosabbra fonom a karjaim, mintha így biztonságban tarthatnám a reményt, míg pillantásomat az alattam elterülő város fényeibe fúrom. Elcsigázott hajótöröttként kapaszkodom a látványba, sosem jártam a teraszodon korábban, és már épp elhittem, hogy nem is fogok. Még mindig fuldoklom a gondolattól, hogy elveszíthettelek volna akár végleg. Mikor rám írtál, hogy nem akarod nélkülem az életet mégsem, nem akarsz már nélkülem semmit és vissza kell jönnöm, mert ez így egymás nélkül őrület, a szívem egy percre megállt és azt üzente, hogy ha most nemet mondok, pusztán félelemből, nem hajlandó az én mellkasomban dobogni tovább. Hogy ha megölöm ezt a szerelmet, amit elengedni egy pillanatig sem tudtam, akkor megáll, vagyis így marad halálos mozdulatlanságban, aztán oldjam meg, ha élni akarok mégis, ő ehhez az esztelen élethez nem adja oda többé magát.
Végül is, ha nem akarok hallgatni rá, minek dolgozzon értem, tegyek legjobb belátásom szerint, így tesz ő is. Mire ide eljutott és eljutottam én is vele, elfogyott a levegőm, és menni kezdett az élet belőlem kifelé, így ígéretet tettem inkább, komoly, húsba vágó ígéretet arra, hogy eljövök és megküzdök ezért a szerelemért újra. Magammal és veled, a szívemmel és a szíveddel, az agyammal, az agyaddal és a félelmeinkkel mind.
Halk zene szűrődik ki a szobából, érzem, ahogy a jazz füstös dallama feloldja a várakozás utolsó perceit bennem és lágyabbra hangolja makacs tekintetem. Egy pillanatnyi öröklét. Egy kép, a te meg én ígérete. Kettőbe téptem ezt a képet nemrég, de összeforr talán, ha elég kitartóan illesztgetem egybe a foszló széleket. Addig is vagy te és vagyok én, meg az árnyékunk, ami időnként összeér és lágyan egymásba olvad.
Alig érintem az üveg áttetsző hidegét, miközben a teraszról visszatérek a nappalid csendjébe. Tekintetem a hátadra téved, nem szólok, csak követem a mozdulatokat, ahogy hanyagul, a borral csurig töltött poharak után nyúlsz. Mikor találkozik a tekintetünk és a te titokzatos zölded az én acélos kékembe fúródik, olyan türkiz valóság folyik az ereimen végig, hogy feloldódik az idő is körülöttünk. Azt az első pillantást látom felvillanni újra, amitől örülni tanult a szívem. Lepkék keltek életre akkor, valahol a gyomrom táján, és olyan követhetetlen, cifra táncban repkednek azóta is levetett bábjaik fölött, hogy apró szárnyaikkal egyre szebbre csiklandozzák az életet bennem.
Míg átnyújtod az egyik poharat és a gyöngyöző ital érezni engedi testes illatát, hozzám hajolsz, s homlokod lágyan a homlokomhoz ér. Olyan csók ez, amitől elszorul a torkom, szokatlan és új nekem ez a gyengédség. A túl hosszúra nyúlt várakozás halkan sóhajt fel bennem, miközben fanyarédes leheleted az arcomról a nyakamra téved. Nem fogod meg a kezem, míg a teraszra lépünk, csak tétova mozdulataid kérik, hogy kövesselek.
Ahogy kilépsz, megtorpanok egy pillanatra és megborzongok. Mintha a történet, amit hónapok óta írok, megelevenedne épp a szemeim előtt. Hányszor elképzeltelek ezen a teraszon, hányszor álmodtam, hogy itt vagyok veled és átölelsz, miközben a tekintetünk a messzeségbe kapaszkodik, hogy azután megpihenjen egymáson újra. Hányszor kívántam, hogy bárcsak valóra válnának ezek az álmok. Ha nálad voltam, sosem mulasztottam el, hogy az ablak melletti fotelbe telepedjek, mint tiltott gyümölcs, vonzott az üvegen túli világ. Akkoriban visszatartott a hideg, az üresen ásító virágládák és az alattunk elterülő deres látvány, kellemesebb volt télidőben megbújni a meleg lakásban, a cicákkal.
Ugyanaz a terasz most, mint védett kert fogad, élénkzöld és olyan tágas, hogy be sem látni egészen. A fű a talpam alatt nedves, hűvös cseppjei selymesre simogatják a bőröm, míg a nyomodban lépkedek. Ahogy a kanapéra telepedünk, felhúzom a lábam. Hozzád bújnék, de egy láthatatlan erő visszatart, lassan oldódik csak bennem az elmúlt néhány hónap hangtalan zaja. A kilátásban gyönyörködöm, lábujjaim csendben játszanak a lábujjaiddal. Érzem magamon a tekinteted. Olyan régóta várom ezt a pillantást, jól esik fürdőzni benne. Szőlőillata van, szicíliai szőlő.
Egy pillantás ereje néha felér az örökkévalósággal, ezt szentül hiszem, mióta a kávéval telt félhomályban először a szemedbe néztem. A szicíliai bor cseppjei sem lehetnek édesebbek, élettel telibbek, mint ez az emlék. Most, hogy mellettem vagy újra, úgy érzem, képes vagyok a semmibe zárni a félelmeim. Még mindig nézel és ettől útra kel bennem az öröm, a mosolyom is szőlőillatú, azt hiszem. Mosolyogsz már te is, úgy látszik, ez ragadós, mint a gyümölcs leve, ami az ajkunkon csorog.
– Mondd – szólalok meg végre.
– Mit mondjak?
– Olyan beszédesen nézel, beszélj hát – felelem.
– Felfallak a tekintetemmel? – nevetsz, és ettől a nevetéstől a levegő apró színes buborékokkal telik meg, mint gyerekkoromban, mikor a nővérem örömöt fújt egy szipkából körém, hogy ne lássam a rideg, színtelen világot, ami minket nevelt; hogy a félelem jeges tapintása, amit ő jól ismert már, engem ne érjen el.
– Nem, nem tolakodó a nézés, fürkésző inkább. – Visszatérek gyorsan a mába. – Mintha eltorlaszolt, titkos járatokon próbálkoznál bejutni oda, ahova ritkán tévedek csak én is.
– És beengedsz? – hallom messziről a hangod.
Érzem, ahogy évek szorítása enged mélyen, valahol a gyomrom táján, majd ugyanez a szorítás kúszva indul felfelé, a torkomat célozza már. Feltartóztathatatlan erővel halad, kíméletlenül, a szívemet is útba ejti, aztán kicsit feljebb beszorul. Nem jön hang a számra, bólintok csak, az arcomon tétova könnycsepp keresi a medrét. Lehunyom a szemem és elfordítom a fejem, a megszokás terhe, csak sírni ne kelljen, azt nem szabad.
Tudom, hogy érted, mi zajlik bennem, vagy érzed inkább és engeded, hogy elrejtsem a pillanatot, míg meg nem értem az üzenetét. A testem, miközben oldódik benne a feszültség, követi az arcom mozdulatát, elfordul, míg közelebb húzódom hozzád. Azt akarom, hogy érezd, nem előled bújok el épp, saját magammal nehéz szembenéznem. Ahogy átölelsz és hagyod, hogy a válladra hajtsam a fejem, megjön a hangom is lassan. Arcod a nyakamba temeted, így segítesz át a pillanaton, ami messzire fújja a félelem utolsó cseppjeit és megszabadít. Minden porcikám könnyű és átjárható lesz, az élet csendes örömmel fedezi fel bennem a rég elfeledett tájakat, és bizseregve indul útjára gerincem mentén a szerelem. A karjaidba kapaszkodom, mikor a leheleted végigszalad a nyakamon. Táncot jár rajtam ez a finom, borillatú áramlat, maga az élet most nekem.
– Beengedlek, igen – hallom a saját hangom, és megérkezik a lelkem is a pillanatba végre.
Mire a csókod a számhoz ér, dimenziót vált bennem a létezés. Otthonommá lett a férfi, aki belém csókolta Szicília ízeit, az Isten örökkévaló csókját.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről! Ha tanfolyam érdekel, kattints ide, ha pedig a kéziratodra szeretnél véleményt vagy szerkesztést kérni, ezen az oldalon találsz több infót.
