I.rész
Szeretném neked bemutatni Simkó Attilát, aki hajdani idegenlégiósként azt vette a fejébe, hogy készít egy olyan képregényt, amihez hasonlót még senki nem látott. Különleges vizuális megjelenítést képzelt el ahhoz a maga nemében egyedülálló történethez, melyhez saját élete adja az ihletet.
A történet megírásához keresett meg engem, mentoráljam ennek elkészítését, a képi világ megalkotásához grafikussal szerződött, és a marketinget is kiszervezte. Eleve nemzetközi piac felé indult, így ne lepődj meg, ha Samuel Garay művésznéven találod meg Attilát mint alkotót!
A projekt ma közel 170.000 követővel büszkélkedik a Facebookon (The Legion Forever) – de mire átkattintasz, már biztos még ennél is magasabb lesz ez a szám. Ha érdekel, Attila hogyan érte ezt el, bár még meg sem jelent a képregény, olvasd el az interjút!
Mesélj a blogolvasóknak az ötletedről! The Legion Forever – mi ennek a lényege?
Attila: Meggyőződésem szerint kevés olyan ember él a Földön, aki ne ismerné vagy legalábbis ne hallott az Idegenlégióról, erről az elit katonai egységről, a hozzá fűződő legendákról és a millió mendemondáról. Nagyon sok művészeti termék napvilágot látott, megannyi film, képregény, regény.
Az Idegenlégió minek köszönheti ezt a népszerűséget?
Attila: Sokan, akik behatóan foglalkoztak már ezzel a kérdéssel, úgy vélik, hogy erre pontos választ adni csak az képes igazán, aki szolgál vagy szolgált a soraiban. Jómagam ezek közé tartozom. Az Idegenlégió egykori tiszthelyettese vagyok. Szolgálati éveim során alkalmam volt több légiós ezredben is szolgálni és belekóstolhattam a légiósok nehéz, súlyos megpróbáltatásokkal, lemondásokkal járó, sok áldozatot követelő életébe. Azt hiszem, mindezek után nyugodt szívvel kijelenthetem, ismerem a választ! A Légiót a soraiban szolgáló légiósok tették híressé és dicsőségessé. Az ő bátorságuk, kitartásuk, a nehéz helyzetekben való önfeláldozásuk emelte oly magasságokba, hogy ennek köszönhetően nemcsak a laikus civil emberek, de még más hadseregekben szolgáló katonák körében is tisztelet övezi.
A projekt az Idegenlégió soraiban szolgáló légiósokról szol. Azoknak a névtelen hősöknek állít emléket, akik a megalapítástól napjainkig a lobogója alatt szolgáltak, szolgálnak, és szükség esetén az életüket áldozzák a Légió dicsőségéért, így hozzájárulva hírnevének kialakulásához s ápolásához.
Légiós éveim alatt sokszor elmélkedtem azon, hogy milyen jó lenne írni egy történetet erről az érdekes világról. Sokszor figyeltem a bajtársaim, feletteseim, később a beosztottjaim viselkedését. A Légió egy aranybánya, hiszen a világ minden országából jelentkeznek önkéntesek, minden etnikai közösség képviselteti magát. Ez lehetőséget ad érdekes történetek megalkotására és sokszínű karakterek megformálására. Ezt mindenképpen ki szeretném használni a történetemben.
Ha jól tudom, már kisgyerekként erről álmodoztál, hogy írj egy érdekes történetet.
Attila: Igen, a projekt mindenekelőtt egy gyermekkori álom megvalósulása. Magyarország egy eldugott, Borsod megyei tanyáján nőttem fel, szegény, hatgyermekes család tagjaként. Az anyagi problémák mindennaposak voltak, annak ellenére, hogy apukánk, aki traktoros volt a gazdaságban, éjt nappallá téve robotolt a végtelen szántóföldeket róva. Sajnos ez sokszor nem volt elég és kénytelenek voltunk kölcsönkérni a szomszédoktól, hogy kihúzhassuk a hónap végéig. A kisebbek a nagyobbak ruháit örökölték, és ha a lábfejünk túlságosan gyorsan nőtt, anyukánk kivágta a tornacipőnk orrát. A családban már kiskorunktól kezdve mindenki kivette a részét a házimunkákból. Segítenünk kellett akkor is, amikor szüleink alkalmi munkát vállaltak, némi pluszpénz reményében. Az iskolából hazaérkezve nem a pihenés vagy a szórakozás várt ránk. Először a házimunkában kellett segíteni, azután pedig nekifogtunk a házi feladatunknak, az egyetlen közös szobában, ahol mindannyian aludtunk.
A könyvekbe menekültem a nehéz, komor hétköznapok elől. Szerettem a kalandregényeket, legfőképpen a sci-fi irodalmat. Mivel napközben nem igazán volt szabadidőm, ezért este, amikor mindenki lefeküdt, a takaróm alatt a zseblámpámmal világítva olvastam kedvenc könyveimet, képregényeimet. Sokszor, miután anyukám rám szólt, hogy fejezzem be, mert holnap iskola, a szoba mennyezetét bámulva álmodoztam a sötétben – arra gondolván, hogy ha nagyobb leszek, akkor én is írok majd egy érdekes történetet, ami sikeres lesz, és lehetőséget ad, hogy megváltoztathassam az életemet – és a szeretteimét. Imádtam ezeket a pillanatokat. Ilyenkor másnak éreztem magamat, szabadnak, elfelejtettem a rám váró nehéz napokat. A lelkem mélyén sejtettem, hogy ez valószínűleg örökre gyermekkori álom marad, de nem akartam belegondolni, mert az elrontotta volna a pillanat varázsát…
Nos, ez 45 éve történt, de úgy emlékszem ezekre a pillanatokra, mintha tegnap lett volna. Nagyon mélyen belevésődött a tudattomba, az azóta eltelt idő alatt sokszor gondoltam vissza azokra az éjszakákra, és merítettem belőlük energiát a nehéz pillanatokban.
Akkor gondoltad volna, hogy ez a történet katonai, idegenlégiós sztori lesz?
Attila: Egyáltalán nem ilyenben gondolkodtam. Nem volt abban az időben konkrét ötletem, csak álmodoztam. És ez így is maradt sok-sok éven át.
Mesélj a sztoriról! The Legion Forever – miről szól a történet, ki a főszereplő, mi a műfaj?
Attila: Egy nagyon különleges világot szeretnék bemutatni a hamarosan megjelenő interaktív képregényünkkel. Betekintést nyújtok egy olyan miliőbe, melyben a kritikus helyzetekben a tisztelet, a bátorság, a kitartás, és az összetartás ereje legyőz minden akadályt és nehézséget. Az emberiség jövője azon múlik, hogy a főszereplők képesek lesznek-e felülkerekedni a Légió előtti civil életükből eredendő előítéleteiken, főképp társaikkal szemben, és együttes erővel megoldást találni. Tanúi leszünk a legendás légiós csapatszellemnek.
A történet nem szuperhősökről, hanem azokról a hétköznapi emberekről szól, akik maguk mögött hagyták korábbi életüket: hazájukat, családjukat, barátokat, hogy részesévé váljanak a legendás Idegenlégió történetének. A nép fiai, nincs szuperképességük, annyi csupán a titkuk, hogy különleges helyzetekben kitartásuknak, bátorságuknak, és elszántságuknak köszönhetően felülmúlják önmagukat.
Tetteiknek köszönhetően válnak hősökké mások szemében. Legfőbb célom, hogy hűséges képet adjak a Légióról és légiósairól. Ennek érdekében a főszereplőket létező, hús-vér légiósokról mintáztam, akikkel együtt szolgáltam. Mindegyik egy etnikai csoportot képvisel és megnyilatkozásaiban annak szóvivője, véleményének hordozója – ezzel is nyíltan célzom arra, hogy a Légiónak alapelve az elfogadás. A történetben sok olyan téma szóba kerül, melyek a mai embert foglalkoztatják, akár meg is ijesztik.
Szeretném rá felhívni a figyelmet, hogy az emberiség – létezésének eddig eltelt időszaka alatt –rendszeresen ugyanazokat a hibákat követte el, becsvágytól, kapzsiságtól, a másokon mindenáron uralkodni vágyástól hajtva. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy sohasem tanulunk a hibáinkból, ezt támasztja alá civilizációnk mai katasztrofális szociális és geopolitikai helyzete. Ehhez hozzáadódik még szülő bolygónk állapotának romlása, mely napjainkban veszélyesen felgyorsult, és hogy mindezen baljós jelek láttán nem változtatunk pusztító, romboló viselkedésünkön. Vajon reagálunk-e még időben, mielőtt túlságosan késő lesz?
A történet segítségével saját személyes véleményemet mondom el, életem során szerzett tapasztalataimat használva háttérnek. Gyermekkoromból, viszontagságos életemből, csalódásaimból, kudarcaimból, félelmeimből építettem fel az alapokat, és attól félek, nagyon sokan rá fognak ismerni a saját életükre: azok, akik nap mint nap farkasszemet néznek a sokszor legyőzhetetlennek tűnő hétköznapi problémákkal.
A történet színhelyéül a jövőt, illetve az űrt választottam. Elsősorban azért, mert foglalkoztat, hová vezetnek majd a korunkban felmerülő súlyos problémák: a túlnépesedés, ivóvízhiány, környezetszennyeződés, éhség, illetve az ezek megoldására hozott döntéseink következményei. Vajon sikerül megoldani őket? Ha igen, hogyan? Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen az emberiség jövője, mi a következő lépcső civilizációnk történetében. Mellesleg azért is választottam a jövőt, mert nagy rajongója vagyok a sci-fi irodalomnak, mint ahogy ezt említettem. A jövő már maga lehetőséget ad az álmodozásra, vizuálisan is egy új világ megteremtésére.
Mi volt a célod a képi világgal? Mit képzeltél el, mit kívántál visszaadni?
Attila: Kezdetben egy hagyományos, amerikai stílusú képregényt szerettem volna elkészíteni. Alkotás közben azonban, az évek során, külső behatásoknak köszönhetően, az alapötlet szép lassan fejlődött és a végeredmény egy, a maga nemében egyedülálló, digitális, interaktív képregény lett. Azt tapasztaltuk az illusztràtorral, hogy a világ az új technológiai újításoknak köszönhetően nagy léptekkel fejlődik. Ezt figyelembe véve határoztuk el, együtt, hogy megvalósítunk valami újat, modernet, ami kielégíti a mai, igényes olvasó közönség elvárásait.
Ennek érdekében alaposan megvizsgáltuk a mai képregénykészítés folyamatait, a klasszikus comic stílusból kiindulva. Sok időt igénylő kutatás gyümölcse a comic különleges képi megjelenítése. Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy eddig nem használt technikákat kísérletezzünk ki, melyek alkalmazásának köszönhetően minél nagyobb vizuális, esztétikai élvezettel ajándékozzuk meg az érdeklődőket.
Az eredmény számomra magáért beszél. Először is minden egyes oldal, képkocka olyan minőségben valósult és valósul meg, mintha egy gyönyörű festmény megalkotása lenne a cél. A képek annyira részletesek, hogy még többszöri megtekintés után is felfedezhetünk rejtett, apró részleteket, ezáltal további élvezetet adnak, rendszeres nézegetést bátorítanak.
Az illusztrátorral mindent megbeszéltük, mielőtt belefogtunk a tervezésbe. Az űrhajók, tankok, fegyverek tervezésénél törekedtünk a realitásra, de mivel ez egy sci-fi történet, ezért elrugaszkodtunk a mai technikai megoldásoktól és szabadjára engedtük a fantáziánkat. Szerettünk volna egy egyéni, sajátos stílust kialakítani.
Amikor először konzultáltunk, máris voltak kész képeid a világról és a hősökről. Hogyan találtad az illusztrátort?
Attila: 2011-ben úgy éreztem, hogy jól haladok az alaptörténettel, a karakterek megformálásával és arra gondoltam, tovább léphetek. Azt is eldöntöttem, hogy képregényt szeretnék (ekkor még amerikai comicban gondolkodtam). Egyértelmű volt számomra, hogy mivel én nem tudok sem rajzolni, sem írni, szükségem lesz egy tehetséges csapatra, ha azt akarom, hogy a végeredmény minőségi színvonalú legyen. Ennek érdekében felvettem a kapcsolatot a magyar Képregényszövetséggel, hogy kikérjem a segítségüket, remélve, hogy tehetséges művészekkel hoznak össze. Sajnos pár e-mail után, és annak ellenére, hogy telefonon is beszéltem az akkori elnök hölggyel, hirtelen megszakították a kapcsolatot, magyarázat nélkül. Ebben a pillanatban megértettem – ezt sajnos már sokszor megtapasztaltam –, hogy nincs más lehetőség: egyedül kell megszerveznem a projektet, ha azt akarom, hogy egy nap világot lásson. Ettől kezdve semmilyen szervezet segítségét nem kértem ki. Az interneten, a magyar Express újság rovatait böngészve kerestem rajzolót és írót. Írtam is jónéhánynak… de egyikük sem válaszolt.
Ekkor már Franciaországban éltél, ugye?
Attila: Igen, 8 év idegenlégióskodás után Marseille városában telepedtem le. Ám franciául nem beszélek olyan jól, mint az anyanyelvemen, ezért kerestem magyar illusztrátort. Fontos volt, hogy pontosan értsük egymást, mit is szeretnék elérni a képekkel.
Hogyan haladtál tovább? Nehéz lehetett itt nem bedobni a törülközőt!
Attila: Hát, a Légió többek között erre is megtanított, hogy soha nem szabad feladni, küzdeni kell a végsőkig, addig, ameddig el nem éred a célodat, kerüljön bármibe is! Itt az lett a megoldás, hogy én magam adtam fel hirdetéseket. Több hónapon keresztül futottak, mire végre egy nap jelentkezett egy grafikus srác – Tóth Gábornak hívják. Nagyon megörültem, hiszen már kerek 2 éve belefogtam a keresésbe! Rövid e-mailváltás után felajánlottam neki, hogy találkozzunk személyesen, és beszéljünk meg mindent. Életem sorsdöntő találkozása volt ez. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Gábor nem egyszerűen egy grafikus, hanem egy sokoldalú, kiemelkedően tehetséges művész, és az, hogy a comic projekt, vizuálisan, idáig eljutott – és ezt nem csak a megvalósításra, hanem a minőségre is értem –, nagy mértékben az ő érdeme.
Illusztrátorod tehát már volt – folytassuk az interjút innen a jövő héten, és beszéljünk magáról az írásról!
Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!