Vígh Farkas: Provence-tól távol
A siker befejezett dolog, nem izgalmas, viszont irigységet keltő. A siker felé vezető út – az lehet változatos, izgalmakkal teli, váratlan fordulatoktól tépett. Egy ilyen utat követhetünk a történetben, miközben festők és festmények között forgolódunk, s elgondolkozhatunk a festészet lényegén és értelmén modern korunkban.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
A kéziratot olvasva végig az volt az érzésem, hogy nem fiktív regényt olvasok, hanem igaz történetet. A szerző remekül összehangolta a Ceausescu-rezsim időszakát és jellemzőit a főhőse jellemével és céljaival. Azt javasoltam, hogy használja jobban a leírást mint írástechnikai eszközt, illetve azt a néhány, következmény nélküli történetrészt, amely nem játszik szerepet a dramaturgiai ívben, törölje ki vagy dolgozza át.
A regény átdolgozva jelent meg a Jurotissu kiadó gondozásában.
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
A szerző így élte meg a közös munkát
Úgy éreztem, elég jó anyagot küldök lektorálásra. Ezt Krisz megerősítette válaszában, egyúttal „földet rengető” átalakításokat javasolt a műben. Töröljem az első és az utolsó fejezetet. Húzzam össze a történet idősávját szűkebbre. Írjak még hozzá vagy 50 oldalt, hogy meglegyen a kívánatos terjedelem. Inkább optimista kicsengésű legyen a befejezés, mint nihilista. Emellett számtalan apró javítani valóra is felhívta a figyelmemet. Ezekkel volt a legkevesebb bajom, szófogadóan követtem az útmutatásait. Ám a „földrengetés” rendkívül bosszantott. Azért sem! – makacsoltam meg magam. Aztán eltelt két hónap, a fogaskerekek forogtak az agyamban, akaratlanul is összeállt az a koncepció, amit Krisz javasolt.
Újra le tudtam ülni a géphez: szerkesztettem, betoldottam, kihúztam, új jeleneteket vizionáltam, stilizáltam. Köszönöm az értő beavatkozást, Krisz! A végeredményt másnak kell minősítenie, én csak odanyújtom szelíd ajánlással.
Olvass bele!
Aztán kifeküdtek szárítkozni és nézték a rohanó vizet, a túlparti füzest, a távolabb magasodó hegyeket, a Görgényi havasokat.
– Jó lenne megállítani az időt – mondta a lány. – Megörökíteni egy fényképen, amit most látunk. Bár nem tudom… Mit őriz meg egy fénykép? Kimerevít egy pillanatot, pedig a valóságban minden mozog, halad tovább, tart valahová. Meg lehetne fogni valahogy ezt a mozgást? Hogyan lehetne mindezt örökre megtartani magunknak?
– Fogalmam sincs – révedt el ő.
– Nem tudnád valahogy lerajzolni? Vagy inkább megfesteni? Mert a színekben van az igazi gyönyörűség. Te képes lennél rá.
– Láttad, miket vacakoltam össze eddig. Nem nagy mutatvány.
– De az! Láttam. Ki tudna olyan erdőt festeni, mint te? Jártam már vásárokban, ahol árultak ilyesmit, de ahhoz foghatót, amit te csináltál, még senki sem tudott mutatni. Ezért kérlek, ragadd meg ezt a délutánt, amiben benne vagyunk mi is, és állítsd meg az időt. Éppen ezen a napon, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egymás párja vagyunk.
– Holnap is azok leszünk…
– Igen, de azért csak fess meg! Ahogy itt fekszem a pokrócon, fűzfacserjék között, mögöttem a Marossal, vágyódással a szívemben. Holnap hozz ecseteket, festéket. Ki tudja, egy év múlva is ugyanígy, ugyanitt, együtt lehetünk-e még?
– Miért? El akarsz költözni Régenből?
– Én nem akarok – mondta a lány sötéten. – De velem nem mindig az történik, amit akarok.
Azért ez a nyár az övéké volt, 17 évesen, felügyelet nélkül, felfokozott érzelmek zivatarában. Florina teljesen belebolondult az ő fekete fejébe, sűrű tüskehajába, mosolygós, visszafogott kedvességébe. Az övé lett, mikor a Maros erős, érett, nyáresti szaga körülvette őket, elkeveredve a parti füvek, gazok és gyökerek illatával.
– Tu ești soțul meu – súgta a legnagyobb odaadással.
– Tényleg? Azt mondod, a férjed vagyok?
– Esti al meu.
– Igen. A tiéd vagyok. – A mennyben érezte magát. – Te vagy a szerelmem – préselte ki magából és kicsit szégyellte magát, hogy így elgyengült.
– Te voi iubi mereu. Örökké foglak szeretni – erősítette meg a lány. – Sohasem hagyjuk el egymást. El tudod ezt képzelni?
– Azt hiszem, igen. Nagyon jó lenne – egyezett bele ő.
Eggyé lettek lassanként, egyformán léptek, egyforma gondolatok jártak a fejükben. Amint lehetett, siettek egymáshoz.
Hogy lehet ennyi szépség a világon? Mi az, amit érzek, ha megérintem? – töprengett a szerencséjén ő, akkor, tizenhét évesen. – Hogy lehet, hogy hozzám tartozik egy ilyen lány? Hogy lehet, hogy ennyire egyek vagyunk? Milyen nyomorult lennék nélküle! Nekem adja a lelkét. És nekem adja lány-testét. Amit nekem tárt fel először. És hogy tud örülni, hogy tud szeretni? Minden akadályt le fogok győzni, csak hogy együtt maradjunk.
– Kopj le Florináról! – állt elé egy szeptemberi reggelen Viorel. – A lány nekem kell.
Ő mindenekelőtt ütéstávolságon kívülre lépett és karjait könyökben behajlítva, mindenre készen, ujjait az övébe akasztotta.
– Semmi közöd Florinához – vetette ellen határozottan. – És most nem fogod megúszni, ha belém kötsz.
– A lány az enyém – sziszegte dühösen a suhanc. – Elveszem tőled, mindenképpen.
– Azt majd meglátjuk – feszült meg a teste.
Délután megvárta szerelmét a kapuban.
– Mit akar tőled Viorel? Erőszakoskodott veled mostanában?
– Nem, de tegnap nálunk járt és beszélgetett az apámmal.
– Miről?
– Azt nem tudom, de utána dühös lett az apám, becsmérelt engem és elrohant otthonról.
– Mi lehet emögött?
– Fogalmam sincs, de védj meg ettől a nyikhajtól, kérlek!
Vérben forgó szemekkel várta haza lányát a felbőszített atya.
– Te semmirekellő, ócska rongy! Összeadtad magad egy magyarral. Hova zülleszted a családod? Választanod kell! Azonnal felszámolod vele a kapcsolatod, vagy le is út, fel is út! Többet nem találkozhattok! Még csak rá sem nézhetsz! Én nem nevelem magyarok kurváját a házamban!
Florina kétségbe esetten húzta félre őt a szünetben.
– Nagy a baj! Apám mindent megtudott rólunk. Viorel árulhatott be. Most eltiltott tőled. Micsoda őrület! Micsoda képtelenség! Hogy lehet minket ilyen durván elválasztani?
Másnap egy nagysipkás, szűrös parasztember állította meg az iskola előtt.
– Szóval te vagy az a híres! Megállj, te gazember! Ha még egyszer meglátlak a lányommal, én kibelezlek! Itt ezzel a bicskával, látod? Ebben biztos lehetsz.
– De miért?
– Ne pofázz! Takarodj el a városból!
Florinát egy hétig látta még, félve és bűntudattal közeledtek egymáshoz, aztán eltűnt. Az apja kivette az iskolából és elküldte Ploieştibe. Ott élt valami rokonuk, aki elszállásolta, aztán mehetett dolgozni a szövödébe.
Villámgyorsan zajlottak az események, azt sem tudta, miféle akarat és hatalom működteti ezt a kegyetlen gépezetet, csak a végén ocsúdott fel, amikor szerelme már nem volt sehol. Szíve hasadozott, agya forró lávát forgatott. Sejtette, ahogyan Florina szerette, annyira szeretni senki más nem tudja az életben. Hogy kutassa fel? Hol találja? Menekülni akart innen, ebből a pokolból, ahol vicsorognak rá az emberek.
Rájárt a rúd Viorelre azon az őszön. Valaki ellopta a vadonatúj kerékpárját és beledobta a Marosba. Napok múlva lett meg, rozsdával belepve. Úgy érezte, követik. Reccsent az ág mögötte, amikor Mirunával, a közkézen forgó ledér leánnyal találkozgatott az erdőben. Valaki lesben várt rá. Az árny kilépett az este feketeségéből, és szemből arcon vágta egy husánggal. A suhanc az ösvényre rogyott. Orrából vércsermely folydogált. Másnap rendőrök vizsgálódtak az iskolában, de mindenki tagadott.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről! Ha tanfolyam érdekel, kattints ide, ha pedig a kéziratodra szeretnél véleményt vagy szerkesztést kérni, ezen az oldalon találsz több infót.
