Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Generációk különös találkozása – regényt lektoráltunk

Egy fiatal lány elhagyja hazáját, hogy csalódásai után új életet kezdjen. Egy idős asszony útra kel, hogy halála előtt újra lássa fiait. Kettejük véletlen találkozása és mély barátsága azonban már annak az új életnek a kezdete, amire a lány vágyott. Betoppan ugyanis az asszony egyik fia, és a fiatalok szerelme lassan kibontakozik. A reményteli új élet az idős hölgy elkerülhetetlen halálának árnyékában születik meg.

Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

Tóth Julianna: Különös utazások című könyve a Covid áldozatainak is szól

A közös munka

Julianna két és fél éve keresett fel minket, hogy lektori véleményt kérjen a kéziratára. Megragadott bennünket a bájos és elgondolkodtató írásmód, a téma a generációk találkozásáról. Azt javasoltuk neki, hogy bővítse még a történetet, mert ha első könyvesként kiadónál pályázna, kisregénnyel kevés esélye lesz a kiadásra. Azt is tanácsoltuk, hogy a történetben megjelenő elbeszélések, anekdoták szorosabban kapcsolódjanak egymáshoz, a szereplők többet mozogjanak, beszélgessenek másokkal is, és hogy a világról szóló gondolatainak egy részét adja a szereplők szájába, ezzel olvasmányosabbá téve a prózát. Javasoltuk, hogy a két fiatal között indítsa el bátran a romantikus szálat, és hogy a Covidra kevesebb figyelmet fordítson.

Reméltük, hogy Julianna foglalkozik a történettel, mert rengeteg lehetőséget láttunk benne. Mindig nagyon örültünk, amikor a lektori vélemény után levelet kaptunk tőle, amiben megírta, hol tart a folyamatban, és mi biztattuk, hogy ne adja fel, mert megéri bővíteni, megmutatni a történetét.

A szerző így élte meg a közös munkát

Nem egy gondtalan, laza séta eljutni egy könyvig.

Tóth Julianna, a Különös utazások c. könyv szerzője

Amikor begépeltem körülbelül 150 ezer karaktert a művemből, azt gondoltam, hogy nekem ez elég, ezzel biztos tudok kezdeni már valamit, írtam valami könyvfélét, kisregény-félét. De hogy magamat megnyugtassam, szakember segítségére volt szükségem, aki rábólint, megerősít abban, hogy az elképzelésem jó. Ekkor fordultam Kriszhez és csapatához, és lektorként ekkor vállalta be Petra a félkész kéziratomat. Mondhatom, nem volt könnyű dolga az elképzeléseimmel meg a kéziratommal sem.

A lektori bizottság:) – Krisz és Petra – már az elején felvilágosított, hogy manapság a kiadóknak olyan nem létezik, hogy kisregény, ami novellának sok, regénynek kevés. Egyszerűen nem rentábilis a kiadóknak, nem éri meg foglalkozni ilyesmivel. Készüljek arra, ha valamit akarok kezdeni a kéziratommal, legalább duplájára kell bővítenem a történetet. Ezt én egyszerűen nem tudtam elképzelni, mert már mindent beleírtam amit lehetett, amit akartam, így kerek egész, így van készen. Szerencsére Petra, Krisz támogatásával, bevállalta a lektorálást, és egy több hónapos közös munka kezdődött.

Petra kb. egy hónap múlva jelentkezett a lektori véleménnyel, ami egy “kisadag” kézirathoz képest 24 oldalt tett ki. Először csak átfutottam, nézegettem, de láttam, hogy nincs mese, szisztematikusan bele kell ásnom magamat, végig kell néznem az egészet mondatról-mondatra, hogy pontosan lássam, miről is van szó. Petra részletesen írt a Szereplőkről, a névválasztásról, jellemükről stb; majd a mű Terjedelmét és tagolását elemezte, hogyan tagoljuk a fejezeteket, hány karakter az optimális fejezethossz, egy témát lehetőleg ne osszak két fejezetre; a kezdésnél, az első fejezet  különös fontosságát emelte ki, hogy mennyire fontos az indítás, az első fejezet cselekményének megválaszása;  végül a Dramaturgiával kapcsolatosan látott el részletes és konkrét tanácsokkal. A lektori véleményben ezután Petra fejezetenként  elemezte a kéziratot, szinte mondatról mondatra, 15 oldalon kereszül, hasznos tanácsokkal, ötletekkel és javaslatokkal segítette a munkámat. Hogy szerinte itt-ott mi kicsit sok, mit lehetne jobban körbejárni, részletesebben kibontani. Miközben átrágtam magam a lektori vélemény pontjain szépen bontakozott ki előttem, hogyan is tovább.

Már csak neki kellett állnom és meg kellett írnom a még hátralevő 150 ezernyi karaktert. Ezzel eltelt a következő pár hónap. Amikor összeállt a kézirat, pályáztam kiadókhoz. Az ötletet, hogy melyik kiadókhoz érdemes elküldeni a kéziratot első könyvesként,  Krisz weboldalán javasolt listából állítottam össze magamnak. A folyamat során nem tudtam olyan kérdéssel fordulni Kriszhez, amelyben ne segített volna. Attól kezdve, hogy megfizethető árajánlatokat adott, egészen addig, hogy segített eldönteni melyik kiadó ajánlatát lehet komolyan venni. Negyvenhét kiadónak küldtem el a kéziratot. A nagyobb kiadók általában nem is válaszoltak. Néhány visszaírt, hogy sok a kiadásra várakozó kéziratuk, belátható időn belül nincs szükségük újabbakra, vagy megvan a saját írói körük, vagy nem illik a profiljukba a kéziratom. Végül három kisebb kiadó fejezte ki kiadási szándékát, akik közül a Napkút kiadót választottam, a kiadási költségek jórészének átvállalásával. A Napkút mindenben korrekt módon támogatott, hogy egy tartalmában és küllemében is egy jó minőségű könyv jöhessen létre. 

Az idő és út, a könyvírás és könyvkiadás labirintusa számomra szintén egy különös utazással ért fel. Nem sajnálok egyetlen percet sem, amit ebben a labirintusban töltöttem.

Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!

Olvass bele!

A járvány harmadik hulláma előtt, a fertőzésveszély rövid kis szünetében, Ezüsthajú egy nap korán kelt. Gondolt egyet, és kisétált a kertbe, a metszőollóval a kezében. A levágott, szép egészséges barkaágakat nedves papírba csomagolta, madzaggal is átkötötte, hogy a csokor kibírja az utazás viszontagságait. A kis csomag ott pihent ügyesen elhelyezve a hátizsákjában.

Szépnek ígérkezett az a február végi nap, amikor Ezüsthajú felszállt az Éjhajú faluja felé közlekedő autóbuszra. A buszon nem volt sok utas. Akinek nem akadt fontos dolga, nem kelt útra akkortájt. Ezüsthajúnak fontos dolga akadt.

El kellett vinnie a barkacsokrot a fiának a messzi faluba, hogy ültesse el a háza ablaka alá. Nevelgesse, gondozgassa, hogy olyan szép, nagy bokra nőjön ott neki is, mint kisgyermekkorában a családnak.

Nem értesítette a fiát az utazási szándékáról. Ajándéknak, kiengesztelő meglepetésnek tervezte az érkezését. Nem fogja feltartani, zavarni őket a mindennapi dolgaikban, csak átadja az ajándékát, és a következő buszjárattal már megy is haza. Örült az ötletének, hogy így megmentheti még hosszú időre a növényt.

Majd nézegetik és öntözgetik. Hálából az a néhány vessző ezüstös fűzsátorral ajándékozza meg őket, amely reggelente, ha átragyog rajta a tavaszi nap fénye, úgy csillog majd, mint egy hatalmas gyémánt.

Pontosan úgy, mint régen.

Egyszer már járt a fia falujában. Az építkezés évei alatt hiába várta, hogy a fia elhívja, és megmutassa a faluját meg az új házat. Ezüsthajú azt mondta egy nap a fiának, hogy ő elmegy, és megnézi azt a falut és azt a házat. Látni szeretné azt a helyet, ahol a fia ezentúl élni fog. Nem kell őt várnia, nem is kell találkozniuk. Ő csak körülnéz, mert tudni szeretné. Mert az nem lehet, hogy ne gondolhasson úgy a fiára, hogy nem tudja, hol is él, hol van az ágya meg az asztala. Csak megnézi, és már indul is vissza.

Akkor találkoztak. Együtt töltötték a napot, és az jó volt.

Az nagyon jó volt.

Ilyesmik jutottak eszébe, miközben lágyan ringatta az autóbusz, és közeledtek Éjhajú faluja felé.

A buszról leszállva, kalapáló szívvel elindult fel a dombon. Megismerte a házat meg a kaput. A kapu zárva volt, nem jutott beljebb. Talán nincsenek itthon. Nem is baj. Nézett befelé az udvarra, látta a kapirgáló csirkéket meg az ólból kibámuló kecskét.

 Biztosan jó itt a fiamnak, így a legboldogabb – gondolta.

A szemben lakó asszony odakiáltott neki:

– Nem régen mentek el, majd jönnek hamarosan.

– Jó ez így. Nem sürgős – mondta mosolyogva.

Elővette a hátizsákból a barkacsomagot, a kapu kilincse mögé szorította.

Majd megtalálják – gondolta.

És a friss tavaszias napsütésben lassan visszasétált a buszmegállóhoz.

Másnap Ezüsthajú jókor reggel újra kiment a kiskertbe a metszőollóval a kezében. Körbejárta a bokrot, a levágott, szép egészséges barkaágakat nedves papírba csomagolta, madzaggal is átkötötte.

Most egy kicsit hosszabb útra készülődött.

Ha valaki hosszabb útra készülődik, igyekszik rendet csinálni maga körül.

A lakás két kisebb szobája már hosszú évek óta lakatlan volt. Csak akkor tért vissza beléjük az élet, ha a fiai pár napra hazalátogattak. Mint az elmúlt nyáron is, amikor Naphajú két hetet itthon töltött.

Ilyenkor élet költözött a falak és a bútorok közé. A fényes ablakokból az utca embere mindjárt tudhatta, hogy Ezüsthajúnak hazajöttek a fiai. És azt is tudták, amikor elmentek. Ekkor Ezüsthajú körbejárt, lekapcsolta a mennyezeti lámpákat, és a szobákat újra elárasztotta a szürke homály. A virágok elszunnyadtak, a pókocska újra biztonságban érezhette magát a sarokban.

Ezüsthajú az elutazása előtt is körbejárta a lakást, felkapcsolt minden világítást a szobákban, hogy áradjon ki a fény még az utcára is.

Úgy, mint ahogyan a fiai látogatásakor ez lenni szokott. A szobanövények felébredtek kókadt álmukból. A szekrény feletti pók ijedtében behúzódott hálója egyik árnyékos szegletébe. Nem tudták, miért történik ez a nagy jövés-menés asszonyuk nagy magányosságában. Miért zavarják meg csendes estéiket? Mit jelent most ez a nagy fényesség?

Utazás előtt Ezüsthajú alaposan megnézett magának mindent a lakásban. Búcsúzkodott.

A virágokat meglocsolta jó kis állott vízzel, mert mindig készített oda pár flakon vizet, hogy ne a hideg csapvíz érje a gyanútlan növényeket.

Mondott is nekik egy-egy mondatot. Ott volt például a viaszvirág, amelyiket már legalább harminc éve öntözgetett, és még soha nem nyitott virágot.

– Nem értelek téged – mondta neki. – Mire vársz? Ha nem szánod rá magad, elmegy feletted az idő. Virág nélkül nem mutatkozhatsz meg teljes pompádban. Azt mondják, hogy az illatod varázslatos, és még nem örvendeztettél meg vele sohasem. Látod szemben veled a közönséges pletykát, az folyamatosan hozza kék virágait. Kövesd a példáját. Ne fukarkodj, mert egyszer sajnálni fogod.

Észrevette, hogy a konyhaablakban a kis gömbkaktusz gyönyörű piros virágot hozott:

– De korán virágzol! Amikor nincs még elég fény meg meleg? De gyönyörű vagy! Csinálok rólad néhány fotót, hogy magammal vihesselek, hogy nézegethesselek.

Felkészült az utazásra. Majd utazás közben megerősítésként küld egy üzenetet Naphajúnak, hogy érkezik, ahogy megbeszélték.

Holnap hajnalban kel, mindene megvan, ami szükséges. A repülőjegyét, mint mindig, most is a fia foglalta le online. Várni fogja a repülőtéren, mint mindig. Stockholmból majd busszal fognak Uppsalába menni. Az utat ismeri, nem először teszik már meg együtt. 

Még egyszer bejárta a lakást, a szobákban lekapcsolta a villanyt, újra megnyugodott minden körülötte.

Vége a nagy mulatozásnak – mondta. – Most már aludjatok.

Nehezen jött álom a szemére.

Álmában két csodaszép barkabokrot látott. Az egyik egy kis magyar falu házának ablaka alatt hajladozott a tavaszi szélben. A másik meg egy svéd kisváros egyik kertjében integetett a magyar bokornak.

Ezüsthajú álmában csak nézte, nézte, hogy milyen kedvesen köszönti egymást az a két viruló bokor a messze távolból. Nekik gyökerük van, helyhez kötöttek, nem mehetnek egymás felé. Mégis tudták, hogy a kapcsolatok nem múlhatnak a távolságon. Mi, emberek nem sejthetjük, hogy az egy tőről fakadásuk valamilyen módon nem fejeződik-e ki. Hogy közvetlenül, szemmel nem látható módon nem jut-e el egyik bokortól a másikig valamilyen jel az éteren keresztül, kifejezve az összetartozásukat. Az egymást köszöntő barkabokrok tudták, hogy a kapcsolatokhoz csak jó szándék és az összetartozás érzése szükséges.

Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .