Regényt írok

A Facebookos posztokból talán már láttad, hogy az elmúlt hónapokban befejeztem legújabb regényemet. Ez egy olyan lányról szól, aki a munkáját tekinti a világon a legfontosabbnak, és persze a történet végére megtanulja a leckét: rájön, hogy az emberi kapcsolatok igazán fontosak, és hogy vannak a világon olyan dolgok, amelyek nagyobbak nála.

Ha érdekel a regény, megmutatom az első jelenetet. Még átnézés és szerkesztés és minden előtti verzió, de megmutatom.

Jó olvasást!


Lefogadom, azt hiszed, hogy éjszaka viszonylag csendes a reptér. Bár… ki tudja, lehet, hogy Te is sokat utazol, neked is valami nemzetközi állásod van, mint nekem. Lehet, hogy Te is azok közé tartozol, akik már nem az ablak melletti ülést választják, akiknek klisé a „nekem térkép e táj”, akik szívesen nézegetik a gyakorlatlan utazók örömteli arcát, ahogy elfogy alattuk a föld és a repülőgép átkel a felhőkön.

Nekem már az fontos, hogy elférjen a lábam, és persze mihamarabb odaérjek és mihamarabb itthon legyek. Figyelek rá, hogy minél kevesebb időt töltsek átszállással, és lehetőleg este, éjszaka utazzam, mert így nem érzem ezeket az órákat időpocsékolásnak.

Pontosan ezért tudom, hogy éjszaka is nagy a forgalom. És hogy mi ennek az oka? Az alacsonyabb kikötődíj.

Ezért aztán okosan kell lavíroznom tétova emberek kisebb-nagyobb csoportjai közt, akik azon tűnődnek, vajon a TRANSFER vagy a BUDAPEST tábla szól nekik. Éppen Kisinyovból jövök, Moldáviából, de oda sajnos nincsen közvetlen járat, így maga a gép Varsóból érkezett. Húzom magam után a gurulós kis műanyag bőröndömet, tatam-tatam, az óriási szürke padlólapokkal borított folyosón. Az útlevél-ellenőrző pont felé tartok. Azon merengek, hogyha létezne a Jótündér, akkor a mellettem caplató háromgyerekes anyuka vajon mit kívánna. Homlokának ráncait számolva talán eggyel kevesebb gyereket, esetleg eggyel több nullát a férje fizetésének végére.

Képzelheted, mi lenne az én kívánságom.

Egy Magyar Nemzeti Légitársaság.

Néha azt álmodom, hogy Belgrádba repülök. Felszállunk Budapesten, és még el sem érjük az utazómagasságot, a stewardessek már osztják is ki a sajtos szendvicset a CRJ200-ason. Nagyon sietnek, mert alighogy a kicsiny, propelleres gép végébe érnek, már ereszkedünk is.

De ez sajnos csak álom.

Az útlevél-ellenőrzésnél magam elé engedem az anyukát a babakocsival és a két óvodáskorú kicsivel. A nő hálásan mosolyog rám, de megszólalni nincs ereje. Ők is magyarok – elég csak felmutatni az okmányainkat és már mehetünk is tovább.

Vakon is megtalálnám a kijáratot.

Nem is nézek föl, ahogy előszedem blézerem zsebéből a mobiltelefont. Ezt is vakon be tudnám kapcsolni, de inkább odafigyelek, mert ha rosszul adom meg az ujjlenyomatomat, kizár a gép. A saját adataimból.

Nohát.

Üzenetem van.

Mire elolvasom az SMS-t, már ki is nyílik előttem az üveg tolóajtó, és ott áll velem szemben az a srác, aki üzent nekem.

Rám borul a fáradtság.

Odalépek hozzá és átölelem a nyakát – aztán hallom, csatt, a fémes csattanást. A bőröndöm eldőlt a kövezeten. Egyikőnk sem nyúl érte.

– Hiányoztam? – kérdi.

Mosolygó, csúnya arcát nézem: egymáshoz közel ülő gombszemeit, vékony ajkát.

– Csak tegnap utaztam el.

– Szóval nem hiányoztam. Értem.

Nem akarok vitatkozni vele, inkább megcsókolom.

– A lényeg, hogy itthon vagy – mormogja. Beletúr kivasalt hajamba, egy tincset a fülem mögé illeszt és egy hosszú pillanatra magához szorít. – Menjünk.

Magától értetődően ragadja meg a bőröndömet. Visszatolja a fogantyút és úgy hozza – képtelen vagyok hozzászokni, mennyire egyszerűen éli az életet, mennyire nem törődik vele, mások mit tartanak logikusnak vagy kényelmesnek. Talán tudja, hogy a csomagom csupán pár kiló, ezért vesződségnek tűnik, hogy húzza. Talán eleve arra gondol, hogy a parkolóba lépcsőn kell lemenni, a csomagtartóba úgyis be kell emelni, a fogantyút előbb-utóbb tehát úgyis be kell majd tolni. Nem tudom. Ő talán bele sem gondol az ilyesmibe. Talán a férfiak nem mérlegelnek ennyi mindent, mint a nők.

Amikor beülünk a kocsiba, odabújok hozzá. Átölelem a derekát és hosszasan csókolózunk. Aztán amikor kezem a dzsekije alá téved, eltol magától.

– Menjünk inkább haza, amilyenek itt a parkolási díjak!

Izgatott vagyok. Amilyen fásult voltam az előbb, nem hittem volna, hogy az érzékeim teljesen felébredhetnek. Vagy már megszokhattam volna? Én a jelenben élek. Ha távol vagyok tőle, nem gondolok rá. De most, hogy itt van, be akarok bújni a bőre alá.

– Éhes vagy? – kérdi.

– Mindig.

– Hagyd abba.

– Mit?

– Mássz ki a pólóm alól. Így nem lehet vezetni.

– Akkor siess.

Hátradőlök és bekapcsolom a biztonsági övet. Rendben, jó kislány leszek, de csak addig, amíg haza nem érünk.

– Emlékszel, amikor találkoztunk? – kérdi. A Rákóczi hídnál vagyunk.

Persze, hogy emlékszem. Mikor is volt?

– Pontosan egy éve történt – felel a kimondatlan kérdésre. A levegő bennragad a tüdőmben. Egy éve?

– Akkor is a kocsiban – folytatja, ujjaival dobol a kormánykeréken, és nem fejezi be a mondatot, én meg elnevetem magam. Éppen állunk egy piros lámpánál, odahajolok hozzá és megcsókolom.

– Ó, istenem – mondja. – Szeretlek.

– Én is.

– Tessék?

– Én is. – Nevetek. – Szeretlek.

– Hú. Én… tudod, hogy… hogy most mondod először?

– Igen?

– Igen.

– Igen.

Magához szorít és megcsókol. Mögöttünk dudál egy autó, de ő nem törődik vele.

– Nem is tudom, mit mondjak – böki ki. – Ó, a fenébe is. Utállak.

Megint piros a lámpa. Hátradőlök, úgy figyelem a sofőrömet.

– Szörnyű vagy – mondja. Végre mehetünk, úgy lő ki az öreg Opellel, mintha az én kis sportkocsimat vezetné. Megállunk a sarki döneresnél. Szemir hangos hellóval köszön, és már készíti is éjféli vacsoránkat.

Egymással szemben ülünk le az üres boxban. Szemir hoz két üveg sört, kinyitja, majd egyedül hagy minket.

– Rettenetesen hiányoztál. Hozzám jössz feleségül?

Félrenyelem a sört.

Meglapogatja a hátamat, és meg sem várja, hogy válaszoljak, folytatja: – Tudom, hogy váratlanul ért a kérdés. De azt is tudom, hogy soha nem lennél felkészülve rá. Én már egy ideje gondolkodom rajta. Most te jössz. Gondolkodj rajta te is.

Kezemet a mellkasomra szorítom. És nemcsak a köhögés miatt.

Szemir leteszi elénk a csurig töltött pitákat. A tetejükön a fehér szósz keveredik a narancssárga csípőssel.

– Mindent… mindent akarsz? – kérdem.

Ő a tárcája után nyúl, és az aprópénztartó rekeszből elővesz valamit.

Egy gyűrű. Egy szimpla karikagyűrű.

Önkéntelenül nyújtom a kezem. A jobb kezem. Ő a bal után nyúl és a gyűrűsujjamra húzza a gyűrűt.

– Milyen mindenre gondolsz?

– Hát… tulajdonképpen a gyerekvállalásra. Sőt. Konkrétan a gyerekvállalásra gondoltam.

Elmosolyodik.

– A gyerekvállalásra már én is gondoltam.

– Én még nem – suttogom, és összefonom karomat a hasam előtt. – De… jó érzés. Ó… ha egy kicsi sejt belőled mindig bennem lenne… az olyan otthonos lenne. Akkor folyton eszembe jutnál. Akkor mindig hiányoznál. Milyen furcsa… a kisbabák tényleg belőlünk vannak, igaz?

Nézem, ahogy átül mellém. Szorosan átölel, alig kapok levegőt.

– Tényleg szeretsz – mondja, ahogy elenged.

A dönerem után nyúlok és beleharapok.

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Share